A mű egy Shakespeare-től idézett angol szöveggel kezdődik, amit egy Caliban nevű személy mond ,,A vihar” című színműben. Shakespeare művében - és itt is - Caliban egy gonosz varázsló teremtménye, aki valamilyen módon szerepelni fog Szabó Lőrinc költeményében. Erre a cím utal legjobban. A két mű között így kapcsolatot fog teremteni a mottó; Caliban: "...burn but his books." (Shakespeare)

Első ránézésre a külső szerkezetből feltűnik, hogy leegyszerűsített, tömbszerű alakban tárul elénk a poéma. Ez erős érzelmekre és indulatra utal. Sugallhatja, hogy a megszokott tagolt egységek háttérbe szorulnak, teret adnak egy egész művön keresztülvitt fontos mondanivalónak, allegóriának. Szokatlan lehet, hogy ritkán találni egymáshoz közeli, tudatos rímpárokat, a mondatok egybefolynak, és az egész művön belül fellelhetőek felkiáltójelek, ami megint csak indulatot, nyugtalanságot ébreszt.
Olvasás közben, és utána feltűnhet a tájékozottabbaknak, hogy Szabó Lőrinc, némileg újított a versével; az ezelőtt, a költők által magasztolt és isteni síkra emelt Tudást becsmérli, egyenesen elítéli. Ezt a szentnek mondható, megfoghatatlan, de létező dolgot az anyagi világ egy olvasható formában, pl: könyvben hordozza, ami szimbólum, információhordozó és kapocs a Tudáshoz. Caliban az egyetlen univerzális törvény ellentettjét cselekszi; semmibe veszi a Teremtő felé küldött feltétlen szeretetet, mint Lucifer, a Minden Zavar Forrása. Caliban-t istenséggé emeli, noha az egyetlen isteni tulajdonsága a nagy testi ereje, ami ösztönös, alantasabb, mintsem isteni. A költő, iróniával és groteszkkel élve, szentségtelen parancsra utasítja: pusztíts! Ennek hátterében a kiábrándultság és csalódottság állhat a történelmi tények és az akkori jelen viszonylataiban.
Az ismétlődő kezdősor szerkezeti egységekre osztja a költeményt, körülbelül, 5:1:5 arányban.
Kezdetben lekicsinylő kritikát alkot a Tudásról. Alátámasztja azt, amit proklamált; miért kell engedelmeskedni a parancsnak. Metaforákkal illeti: ,,gyémánt agyvelők értelmetlen tündérjátéka, isteni tudás, üzlet, vén igazság, háromszor-becstelen ábránd, szeretet, jog, hiú hitek, szépség, pipere, silány pókháló, képmutató isten”.
Az ez utáni képzeletbeli egység rövid, de katarzisként hat. A legtöbbször előforduló szó az ,,úr”. Nyilván, ez kulcsfontosságú. ,,Mimelt vonalak” – az angyalok arcához hasonlóak vagyunk. Másolatok(?). Úr és angyalok: Teremtő. A mi arcunk: mi vagyunk. Isten a saját képére teremtette az embert, de a költő továbbra is tartja a feszültséget, és beletörődően azt mondja, hogy legyen az uralkodó az erő. Lehetne ez egy átvezetés arra, ami ezután fog jönni.
Az azonosítókkal, mint a ,,mérnök, gépész” az új istenségre, az Erőre utal. Nagy számban felvonulnak azok a jellemzők is, amilyen lesz ez a felülemelkedett világkép: ,,vas, acélbelű roppant szerkezet, másféle bölcs, szörnyű, bestia, borzalmas, bűvös hatalom, iszonyú, fekete óriás, reflektorszemű szénerő gép, toronytestű, csörömpölő bokájú, fenevad”. Az utolsó két sor nyomatékosítja, hogy mennyire komolyan veszi a poéma a mondandóját, hogy az emberi értékek mind semmissé lesznek, csírájában el lesznek fojtva. A veleszületett tulajdonságunk, hogy empátiával éljünk a másik fele, megszűnik.